Egyszer volt, hol nem volt…

Vándor Gyula emlékező írása a kezdetekről

1957. év szeptember egyik délelőttjén főzés közben leptem meg szeretett lelkipásztorunkat, Dani bátyánkat. Több aktuális probléma megbeszélése után szinte egyszerre mondtuk ki abbéli kívánságunkat, hogy jó volna, ha egy csendes helyen alkalmas telkünk lenne, ahol a hétvégét, esetleg a szabadságot is testvéri közösségben eltölthetnénk. Abban hamar megegyeztünk, hogy Balatonra, vagy egyéb „nedves” helyre nem mennénk. Ezzel, azt hiszem, akkor meg is beszéltük a lehető reménységeket, s csupán még abban egyeztünk meg, hogy kérni fogjuk a Föld Urát – ha Neki is tetszik – adjon a tulajdonából egy kicsiny részt nekünk.
Hamarosan, Hegyaljai György tiszteletes úr ajánlatára Ady-ligeten néztünk meg egy régi kőbányát, alkalmas telek gyanánt. 100 négyszögöl 7.000.- Ft-ért. Ennyi pénz nem volt, talán megvettük volna, ha közben az árat 15.000.- Ft-ra nem emelték volna. Továbbálltunk.
Közben kérvényeket bocsátottunk „fölfelé”, segítségért.
Magam sem tudom hogyan, a következő év tavaszán (1958.) bejutottam az Alkotmány utcai vidéki ingatlanok hirdetőjébe. Itt találtam két alkalmasnak látszó hirdetést. Egyik a „világ végén”, a Bükk hegységben, gazdája nem is tudta megmondani pontosan, hol van a telek, neki is csak látatlanban adták el, ő sem tud mást tenni. A másik Szentendrén kínálkozott, Szabadságforrásnál: 1.400 négyszögöl 800 Ft-ért. A tulajdonos Pesterzsébeten lakott.
1958. aug. 9-én Dani bátyámmal utána indultunk, hogy kikémleljük „Kánaán” földjét. Az állomástól gyalog mentünk, még nem ismertük a „kánaáni” szokásokat. Benkovits Istvánt kellett keresni, a telek főgondnokát. A táj, a forrás, a patak, a levegő és minden a „kánaáni kémeket” ámulatba ejtette. Még az sem tudta lehűteni örömünket, hogy „Pista bácsi” közölte velünk, a telek egynegyede már az övé. Tudniillik a telek négy testvéré lévén, az egyik eladta Pista bácsinak jussát 200.- Ft-ért. Nekünk még a három rész is megfelelt volna, ha a következő hetekben ki nem derül, hogy – a négy testvér haragban lévén egymással – a telek nem eladó.
Utolsó alkalommal egyedül jártam kint, „véletlenül” benéztem a Tanácsba, keresvén forráskörnyéki állami tartalékföldet. „Hogyne kérem, van, olcsón megszámítjuk.” – mondták. S ámulatomra, a lemondott telek tőszomszédságában kínáltak alkalmas helyet vételre. Ez 1958. októberében volt. December 5-én aláírtuk a szerződést. 1959. febr. 2-án levél érkezett a Tanácsból, a szerződés nem érvényes, csak magánszemélynek adható el a telek. Vándor Gyula nevére újabb szerződés készült, február 10-én. Április 25-én megkaptuk a megyei jóváhagyást, és 1.300.- Ft ellenében elfoglalhattuk Isten ajándékát.
Hála legyen az ajándékozó Istennek.
Nagyon örültünk, bár az ajándékok java ezután következett. Telkünk már volt, ház is jó lenne rá. Olyant kellett tervezni, amihez kevés pénz kell, és sok ember elfér benne. 1959. nyarán elkészült a hegy bontása a házhely számára. Az Isten csodálatos segítségét élhettük át a Tanács építési osztályának engedélyével kapcsolatban is. Csak 24 m²-ig engedélyezhettek víkendházépítést, s a mienk 40 m² volt. … Megkaptuk az engedélyt.
1960. tavaszán hozzákezdtünk a ház építéséhez. Mesterünk tökéletesen irányította a tökéletlen kontárok munkáját. Ezen a nyáron már a házban aludhattunk, megtarthattuk első alkalmainkat.
A csodálatos szabadítások alkalmainak sora elkezdődhetett.

„Méltó …!”

Vándorné Margitka emlékezése

Talán még ma is megtalálható táborhelyünk közelében az a sziklakő, melybe drága Párom, Gyuszi belevéste a szívünk hálájából fakadó szót: „MÉLTÓ …!” (Jel 5,12)
Egyedül Jézus méltó a dicséretre!
Mély hálával és örömmel emlékezem az Ő tetteire, az átélt csodákra, érthetetlen, kimondhatatlan szeretetének megtapasztalására.
Csoda volt, ahogy megajándékozott ezzel a táborhellyel, minden elképzelést felülmúlva, minden akadályt félretéve, különféle emberi eszközt felhasználva.
Dani bácsival és az akkori gondnokunkkal, Péntek Bálint bácsival Gyuszi kikapcsolódásra, elcsendesedésre alkalmas helyet keresvén, egy újsághirdetés nyomán talált a forrás melletti helyre, első látásra beleszerettünk. Szomorúságunkra hamar kiderült, hogy a tulajdonosok visszakoztak a telek eladásával.

Gyuszi – kevés reménnyel ugyan, de – megpróbált érdeklődni az akkori Tanácsnál, volna-e a forrás közelében megvásárolható terület. A válasz: „igen” volt. Közvetlenül a korábban megkeresett hely mellett kínálták ezt a nagyobb és lényegesen olcsóbb telket. – Az átélt csodák sorozatának az egyike volt ez, már a kezdetnél.
Akadály támadt – amire a legkevésbé számítottunk – az Állami Egyházügyi Hivatal nem engedélyezte, hogy a gyülekezet ilyen telket vásároljon.
„Istennél nincs lehetetlen!” Eszközül éppen a Tanács embereit használta fel, ugyanis az ő ötletük volt, hogy vegye valamelyikünk a nevére. Mivel a vásárlás egyéb feltételének is csak Vándorék feleltek meg, így lett a mi nevünkön a Gyülekezet -, illetve a mi Istenünk tulajdona.
Az ideérkezők azt az eligazítást kapták és mondhatták tovább, ha valaki érdeklődött: „ők a Vándorék vendégei”.
A mi drága ajándékozó Urunknak a megőrző, megtartó szeretetét számtalanszor átélhettük. Feljelentések eseteit, irigység megnyilvánulásait, a Skanzen számára való kisajátítást, stb., stb., csoda módon mind-mind kivédte különböző eszközök által a mi Atyánk. Kifosztottak, felgyújtottak, mégis vagyunk. Sorolhatnám … Áldás forrásának helye volt és ma is az a táborhelyünk.
Sok örömünk volt a csendesheteinken olyan értelemben is, hogy élveztük a meleg, derűs testvéri szeretet légkörét. Együtt örültünk a sok drága igei üzenetnek.
Sajnos előfordult néha, hogy sikerült egyeseket rávenni a kísértőnek negatív befolyásolásra. Ilyenkor felettébb megijedtem, Jézus azonban mindig kézbe vett. Ő volt az erő, Ő volt a győztes.
HÁLA, HÁLA. MÉLTÓ !
A lelki áldás számbavehetetelen: Meggazdagított, megáldott. Nemcsak Szabadságforrást, hanem Jézust magát, az Élet forrását nyerhettük meg.
Sok-sok közül csak egy konferenciás hetünkre hadd emlékezzek: Sürgettük volna az ébredést, testvérek imádságos segítségét kértük. Voltak, akik (hamis!) prófétát kínáltak eszközül. Megátkoztak, mert nem fogadtuk. Éppen abban az évben, mikor ez történt, éltük át, csodaképpen, a legtöbb, Jézusnak átadott szívnek az örömét. Emlékszem az akkori csendeshetünk utolsó napi igéje a 87. Zsoltár volt, 6-7. versei: „Az Úr beírván feljegyzi a népet, ez is ott született! És táncolva éneklek: minden forrásaim Tebenned vannak!”
50 évet leírni nem lehet, a rengeteg közös öröm, a személyes kapcsolatok, az egymáshoz tartozás élménye drága ajándék.
A boldog nagy reménység az igazi nagy találkozás a minden földin túl az örök otthonunkban, ahol ismét együtt örülhetünk az előrement szeretteinkkel.
Az utolsó szabadságforrási szolgálatán Gyuszi bizonyságtétele erról szólt: ”Vándor vagyok, nem ez az én hazám …” Majd az ezt követő ifjúsági csendeshéten, Piliscsabán, szólította haza az Úr. Utoljára ezt az éneket tanította: „Boldog öröm, hála özön árad szívemen át. Jézus szeret, lelke vezet minden nehezen át…” Így mehetett haza, át az örök hazába.
Még egy forráshely vár ránk a Jel 7,14-17. szerint. (Olvasd el!)
„Mondd, ott lellek a forrásnál?” (Hallelujah é.141.)
„Dicsérő ének mély hála jelül zengje, hisz méltó Jézus egyedül!”

Építkeztünk…

Vándor Gyula különös naplója arról az építkezésről, amelyre 20 évvel a telekvásárlás után került sor

20 ajándék esztendő telt el 1958. óta. Akkor kaptuk ugyanis Istentől telkünket. Két év múlva ház épült reá. Sok áldozattal és sok áldással készült, de nagy örömünkre szolgált.
Igaz e ház egyetlen helyiségében volt a konyha, a szoba, a raktár, a fürdőszoba, mégis úgy éreztük magunkat, mintha palotánk lenne.
A ház fala nád volt, plafon hiánya nem zavart. Békés (hol nem békés) együttélés volt a pelékkel, egerekkel, mókusokkal, s olykor még kígyókkal is.
Áldással készült a ház, áldással folytatódott, illetve kezdődött az élet.
Nem győztük csodálni telkünk, házunk, életünk Urát, aki a csodák, ajándékok özönével vett körül bennünket.
Közben évről-évre gyarapodtunk; újjászületőkkel, takarókkal, ágyakkal, konyhával, fürdőszobával, WC-vel. Az áldozat és az áldás együtt járt 20 éven át.
Volt úgy, hogy elveszik, kisajátítják az isteni ajándékot, de a félelmek csak arra voltak jók, hogy megláthattuk Urunk újabb csodáját, hatalmát. Maradhattunk, nem vették el tőlünk, sőt bekerítettek, illetve kerítést adtak, a telkünket megnövelték.
1978-at írunk. 20 év óta sok hálát mondtunk, sok csodát éltünk át. A nádpadló falak földközelben megrohadtak. Gondolkodtunk azon, hogy milyen megoldást találhatnánk. Pénzünk kb. annyi volt, mint 20 évvel ezelőtt. Ebből deszkafalra telt volna. Az első javaslatok és számítások erre céloztak.
Lelkipásztorunk – Dani bácsi – téglafal mellett szállt síkra. Előzetes számítás szerint ez kb. 30.000 Ft-ot igényelt volna, azonban ennek még a felével sem rendelkeztünk.
Nagy Béla elkészítette az anyagtervet s a „nyáj ment a pásztora után”. A presbitérium megszavazott 10.000 Ft hozzájárulást. Téglaház építését terveztük el.
Az anyag gyűlt, a pénz fogyott, a pénz újra gyűlt, az anyag együtt állt. Még új tűzhelyre is futotta. Áldozat nyomában járt az áldás. A Skanzen bezárt kapuja is jó szívvel nyílt meg teherhordó autóink előtt.
1978 június 16-án kezdtük el az új ház alapjainak lerakását. A régi falak még álltak, az új alap már készülhetett.
Közben a téglák is „jöttek”, az udvarról fel a teraszra, izzadva, nyögve, de jöttek. Volt, aki a sódert támogatta fel, volt, aki vízzel, cementtel dolgozott, „kézi betonkeverővel”, volt, aki árkot ásott, volt, aki betonszállító szakmunkásként helyezkedett el, volt, aki a konyhában keresett maradandó kincseket.
11 órai napi munka után ültünk le esténként, s beszélgettünk.
A Krisztussal való élet örömeiről, harcairól folyt a szó. Ki-ki elmondta tapasztalatát. Közösség volt ez a javából. Egyik este, alighanem szombaton, amikor be akartuk fejezni a beszélgetést, Verpeléti Toncsi jelezte, ő még szeretne valamit mondani. Szívesen maradtunk, hiszen eddig nem engedtük öt szóhoz jutni. Elmondta, hogy végighallgatva bennünket, szívesen járna ő is ezen az úton, de nem tud rálépni, nem tud megjavulni. Érzi, neki is ott volna a helye! Ilyeneket mondott…
Négyen hallgattuk őt boldogan, aztán hárman megszólaltunk és mondtuk, amit éppen szánkra hozott a Lélek. S végezte a maga munkáját, amire ember nem képes, végbe vitte. Toncsi megbánta bűneit, elhitte, elfogadta a feléje nyújtott bocsánatot, a feléje közeledő Krisztust. Együtt sírtunk és örültünk az asztalnál öten, s gondolom körülöttünk az angyalok meg igen sokan!
Két alap készült ezen a napon! Az egyik: Verpeléti Antal életének alapja, a másik pedig Isten táboros házának beton alapja.
Hála érte!
Közben, reggel 4-kor, még „gombaszakértők” is öregbítették tudományukat – rövid körútjukkal -, minek következménye persze tudományos lakmározás lett.
Szombaton elkészült az alap, de voltak lelkes ”fiatalok”, akik a téglát még „dajkálni”, a homokot meg a kerítés túlsó oldaláról az udvarba bedobálni akarták. Szegény „lapátok” hogy elhagyták magukat a végén…..
Az alap kész volt, az ajtót bezártuk! Hála és öröm volt bennünk. Köszöntük az erőt, az elvégzett munkát, a barátságot, a jókedvet – az áldást.
A z alapok lerakása után 1978 június 27-én érkeztünk meg kellő izgalommal és „szaktudásunk” remegő bizonytalanságával, hogy egy hét alatt lebontsunk egy régi, s helyén felépítsünk egy új házat.
Az újság azt írta, rossz idő lesz a héten. Mi az újság helyett arra figyeltünk, aki az időjárásnak is Ura.
Az első napon sátorverés, szalmazsák és ágyhordás volt a feladat. Az eredeti tervben ez volt az előírás. Igen ám, de gondnokunknak megjött a harci kedve, csákánnyal nekiesett a falak bontásának. Estére már csak a „mankón” álló tető mutatta, valamikor reggel itt még ház állt. Tető falak nélkül; ezt láthatta az este érkező.
Vasárnap és hétfőn jött az áldozók sora.
Az egri nők munkájával kezdődött a munka: kátrányolvasztás, kátrányöntés az alapra.
Az első tégla letétele előtt a ház konyha felőli sarkára igét helyeztünk. A műanyag fóliába burkolt íráson ez áll:
„Én vagyok az út, az igazság és az élet.” (Jn 14,6)
Szeretnénk ezen az „úton”, ezen az alapon élni, azaz Őt , Jézus Krisztust – a mi életünket – megélni.
Két szakember Bartha Sándor (munkavédelmis!) és László János (villamosvezető!) vezérletével (falrakásával) megindultak a téglák, verejtékezve, de szép sorban egymás mellé.
A dolgozók száma egyre nőt. 25-32 fő volt az átlag létszám naponta.
Reggelenként a testi táplálék mellé lelkieket is kaptunk. Egy-két gyermeki köszöntéssel, szóval életünk Urát is hívtuk a munkához: „Jó reggelt, Uram, Jézus….”
Sokszor volt bajban a „legjelentéktelenebb” munkahely, a konyha is. Az ebédfőzés beindult a jelentkezés alapján 12-15 főre, az ebédnél már 25-en voltunk.
Egy napon, szerdán, esett az eső szünet nélkül. A falazás ennek ellenére zavartalanul folyhatott, egyrészt tető alatt történt, másrészt a „malterosok” nem féltek az esőtől.
A legnehezebb feladat az áthidaló gerenda „felküldése” volt. Féltettük a gerinceket, hálásak vagyunk, hogy nem maradt következmény.
Igen sok női és lány kéznek adott munkát a festés. Ablakokra, ajtókra és a felszegezendő mennyezettáblákra kellett művészi hajlamot kifejteni.
A teherfuvarozási tevékenységet Füle Juditkánk végezte „Trabant kombijával”, majd a Michnák is besegítettek.
Nagy dilemmát okozott a betonkoszorú. Legyen-e? Alkudozás folyt. Végeredmény: lett betonkoszorú. Sok gond mellett, de lett. Boldog volt a tervező, győzött a jó minőség követelménye.
Kevés lett a tetőléc, hozni kellett még. A probléma az volt, csak 4 fm-est lehetett kapni. Hogyan, mivel hozzuk el? Ottó doktor úr megoldotta, boldog is volt, hogy egy rendőr sem üdvözölte Őt a megoldásért.
Szombaton tetőzött a létszám. Tán 36-40-en is voltunk.
Egyszerre készült a tető, a plafon, az eresz, a terasztető, a falsimítás kívülről, belülről s a meszelés.
Istentiszteleten vettünk részt, különös istentisztelet folyt. Az áldozás gyönyörű módja. Mindenki keresett magának munkát. Az áldozat jó illata magasra szállt. Közben-közben kedves ének-gitár hangok tették ünnepélyesebbé a perceket.
5 sátor lett felállítva, az ágyak váltogatták alvóikat egész héten.
Az album képei mutatják, a fiatal nemzedék is eljött, megnézte, hogy mi készül az ő jövője számára. Elégedettséget láttam az arcokon. Szívesen látnám ugyanezt 15-20 év múlva is.
Szombat estére elkészült a nagy mű. Vasárnap takarítás, rámolás. Mindent elpakoltunk. Még a bejárati ajtó három új kulcsát is. Nagy igyekezettel kerestük, hiába. Valakinek eszébe jutott: hátha a nagy szemétégető tűzbe esett a kulcs. Kerestük a tűzben, de nem találtuk. A helyzet kilátástalan volt, valakinek itt kell maradni, mert nem tudjuk bezárni az ajtót. Egy lehetőség maradt! Kérni, Akinek szeme végig látta a kulcsokat, mutassa meg nekünk! És megmutatta: mégis a tűzben volt! Nagyon örültünk, hálásak voltunk a „tűzben megpróbált kulcsokért”.
Vissza-vissza néztünk az Istenáldotta házra, könnyezve, mélységes hálával a szívünkben: — jövünk vissza!

Részlet a Szabadságforrás – 50 éve – Emlékezések, énekek, fényképek c. kiadványból