RÓZSATÉRI
IGEHIRDETÉSEK

KÜLDETÉSBEN ?! ÉN.

2012. november 25

Énekek: 105,1 / 478,1-6 / 105,3 / 395,1 / 395,2-3

Lectio: Lk 10,1-20 / Textus: Lk 10,1

Nem kevésszer hallunk, olvasunk arról, milyen állapotban van ma egy magyar lélek …

Nem kell sokat keresnünk a minősítést: fáradt, reményt vesztett, csüggedt, indulatos, agresszív, frusztrált, nyugtalan, depressziós. Melyikkel, hányszor találkoztunk az elmúlt héten? S melyiket, hányszor éltük meg magunk, talán észrevétlenül, s beteg lelkünkkel? Ha végiglapozzuk a napilapok, internetes hírújságok egyikét-másikát, s tesszük napról napra, ha le tudunk ülni a Híradó mellé, hogy meghallgassuk a friss híreket, ömlik mindenhonnan, elkeserítően, a rosszhír áradat. Ha ketten leülünk beszélgetni, nem azt mondjuk-e el, s nem arra figyelünk-e éberen, milyen rosszat, fájdalmasat, elkeserítőt tudunk mondani egymásnak ?

Tegnap, egy napilap mellékletében olvastam: „Tízmillió doboz szorongásoldó, négymillió doboz altató és nyugtató, három és fél millió doboz antidepresszáns. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet adatai alapján nagyjából így néz ki azon készítmények mérlege, amelyeket pszichés gondjaink miatt tavaly egy év alatt, indokoltan, vagy indokolatlanul elfogyasztottunk.” (Szabó Emese – Magyar Nemzet)

Nyilvánvalóan becsapnak az egyoldalú médiák, hisz örök törvény, hogy a figyelemreméltó hír az mindig valami rossz, tragikus, nevetséges, bosszantó, nyugtalanító, s persze történnek körülöttünk egyszerű, kedves kis csodák, van derű, van öröm, találkozunk a szeretet, a nemes magatartás, az áldozat, a türelem szép példáival is, mégis…

Ha osztályoznunk kellene – mondjuk egy tízes skálán – népünk lelkiállapotát, végiggondolva a közelmúlt eseményeit, a körülöttünk élők megnyilvánulásait, a hozzánk is eljutó panaszokat, kifakadásokat, őszintén milyen értéket adnánk? Ne mondjuk ki könnyen, de ne is takargassuk: nem beteg a magyar lélek?

Nem találná hasonlónak, vagy még rosszabbnak Jézus, mint amilyennek egykor saját népét láthatta? Márk evangéliumában olvashatjuk: „Jézus amikor meglátta őket, megszánta a sokaságot, mert olyanok voltak mint a pásztor nélkül való juhok…” János evangéliumában a Bethesda tó mellett elhelyezkedőkről  olvashatjuk: „A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ott, és várták a víz megmozdulását…” Sok más helyről is idézhetnénk még Jézus hasonló szavait…

Nagy kérdés: van-e mély meggyőződésünk, van-e erre is kiélezett, bizonyos hitünk, mássá lehetne a magyar nép, ha megnyílna a szíve az evangélium híre előtt? Van-e olyan hitünk, ha fel tudnánk kerekedni, s vállalnánk utakat a bajok, betegségek, gondok felé, oldódnának a panaszok, gyógyulnának a betegek, vigasztalódnának a kesergők? Ha többet és hitelesebben tudnánk beszélni arról, hogy nem csak elközelített a Mennyek Országa, ahogyan egykor hirdették, hanem testet öltött Isten egyszülött Fiában, hozna változást azoknak az életében, akik szóba állnának velünk, és meghallgatnának?! Hiszünk abban, hogy az a küldetés, amelyet Jézus bízott ránk, segíteni tud?

Nem kopott meg bennünk az evangélium üzenetének mindent betöltő hatalma? Nincs bennünk egy akaratlan legyintés, ha ezt halljuk: az evangélium mindenre képes, akár népeket is talpra állíthat lelkileg, szellemileg, sőt fizikai létében is?

A Lk 10-ből elénk került hosszabb szakasz ilyen küldetésről szól. Arról, hogy azok, akiket erre kiválasztott Jézus, valóban elindultak, járták a falvakat, városokat, népeket, felkeresték a betegeket, a megszállottakat, a vakokat, a sántákat, a nincsteleneket és az éhezőket. És mindenütt, ahol megnyíltak a házak ajtajai, s meghallgatták őket, nem féltek hirdetni: „Elközelített a mennyek országa… Térjetek meg !”

S kiderül, hogy valóban: „…van erő van, csodás erő van Jézusunk vériben…” – ahogyan egy Hallelujah ének szövegének segítségével fogalmazhatunk !

Testvérek, két alkalommal szeretnék erről a csodáról szólni, amit felolvastam nektek a 72 tanítvány kiküldéséről. A csodának az egyik feléről, hogy a 72 nem nyugodott, és engedelmes lett, és tudtak kettesével rendeződni, és szövetséget kötöttek egymással, mindezekről ma szólok, s ha Isten éltet minket, két hét múlva arról, hogy magát a küldetést miképpen élték meg, milyen üzenete van az örömüknek.

Mindkettő nagy csoda, és mindkettőre, egymásra épülésükre igen-igen rászorult az a valamikori Jézus idejében élt galileai embertömeg, éppen úgy, mint az ezer lelki sebből vérző népünk.

Ma tehát alaposabban arról gondolkodjunk, mit jelent a történetünkben ez a néhány szó: „Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, s elküldte őket maga előtt kettesével, minden városba és helységbe…”.

Egy majdnem észrevétlen, meggyőződésem szerint mégis fontos lelki folyamat az, amire rácsodálkoztam, s az a feladatom, hogy erre titeket is rácsodálkoztassalak: úgy hiszem, hogy missziói ihletettségű gyülekezet ott jön létre, ahol ezek a láthatatlan, finom, de lényeges folyamatok végbemennek.

Így írja Lukács: Jézus kiválasztott 72-t, s azután kettesével elküldte őket. Nem úgy volt tehát, hogy kiválasztotta a 72-t, s azután egyszerre és együtt küldte őket a falvakba és városokba, hanem kettesével! A hetvenkettő mind indult, de kettesével indult! Természetesen csoda az, hogy mind a hetvenkettő felhevül és készséges lesz a szolgálatra, de tán nagyobb csodának azt tartom, s a valódi missziói lelkiségnek azt gondolom, ahol a hetvenkettő képessé lesz arra, hogy kettesével elinduljon és elvégezzen mindent, amit az ő Istene rábíz.

Nagyon világos különbség van aközött, hogy együtt a 72, és aközött, hogy a 72 kettesével indul tovább!

A 72 Jézus körül úgy jött létre, hogy Istennek Jézusban megmutatkozó nagy hatalma megérintette őket. Bizonyosan voltak közöttük vakok, akik visszanyerték szemük világát, voltak valamikor sánták, akik épek lettek, voltak súlyos betegek, akik meggyógyultak, voltak szellemileg rabszolgák, akik megszabadultak a kötöttségeikből. Ezek mind-mind csoda történetek. Olyan csodatörténetek, ahol Isten gyógyító szeretete és az ember nyomorúsága nagy találkozást élt meg, és létrejött egy elszakíthatatlan szövetség a gyógyító Isten és a gyógyult ember között. A 72 közösségében bizonnyal minden ember hordozta ezt az élményt. Létrejött az életükben ez a szövetség. És szívesen voltak ott, ahol ezt az isteni hatalmat és szeretetet közel érezték magukhoz. És ahol azt a hangot hallották, az igazi pásztor hangját, amely tele volt jósággal, és személyesen nekik szól. A 72 létrejötte nagy csoda, a 72 szövetsége az élő Istennek egy ámulatra méltó csodája.

Ezt a hetvenkettőt szívesen azonosítom mai világunkban az istentiszteletre érkezők közösségével. Azokkal, akiknek jó ott lenni, ahol az Isten igaz, hamisítatlan szeretetéről hallanak, és a gyógyító erőket átélik.

Az igét hallgató gyülekezet is elsősorban azért jön létre, mert Isten a templomba érkezőket megérinti, és összeköti az életüket az Ő jóságos hatalmával.

Itt is, közöttünk is, Rózsatéri gyülekezetünkben döntően azok hallgatják hétről-hétre szívesen, éhezve és szomjazva az Isten igéjét, akik átélték, hogy bár nagyon nyomorúságos életet éltek, de Isten kétségkívül így is szereti őket. Akik talán eltékozoltak mindent, és Isten mégis visszafogadta őket. Akik mélységes válságokat éltek át az életükben, és Isten kiemelte őket ezekből. Akik tele voltak kétségekkel, és bizonyosságot nyertek arról, hogy Isten szeretete valóságos. A gyülekezetünkben istentiszteleten résztvevők, az Isten igéjét hallgatók pontosan azok, akikről Lukács evangélista szól, és úgy szól, hogy 72-en voltak, és kiválasztotta őket küldetésre Jézus.

De ahol a 72 élete, hite tovább gazdagodik, és egyszerre csak kettesével küldetésbe indulnak, ott egy még nagyobb csoda bontakozik ki! És talán éppen ez a még nagyobb csoda kell ahhoz, hogy az igét hallgató gyülekezet missziói küldetést is vállaló gyülekezetté váljon!

Milyen titkokról szól a 72 kettesével történő rendeződése? Milyen átgondolandó igazságokat hirdet ez a többlet? Milyen leleplezéseket visz végbe rajtunk, miben aláz meg szükségesen, milyen pironkodásra késztet, s milyen lehetőséget tár elénk?

Sokáig tűnődtem az Ige fölött testvérek, hogy felfedezzem, hogyan, ki által ment végbe a 72 küldetésre rendeződése, hogy nekiindultak, és immáron kettesével?

Jézus nevezte meg párosával ezeket az embereket? Jézus volt bölcs és körültekintő, ki mellé kit állítson? Kihez ki illik, s ki nem való? Ki kit tud elviselni, és kinek ki jelentene elviselhetetlen jelenlétet? Jézus besegített ebben? Valamilyen határozott, hatalmi szóval megmondta mindenkinek, hogy így legyen, vagy úgy legyen?

Jézus lelkiségét, szeretetét, emberek iránti megbecsülését figyelembe véve azt gondolom, hogy ezt nem Ő tette meg. Ő ösztönözte, ő késztette azokat akik előtte álltak, hogy na, akkor most, aki tele vagy a jó hír örömével, indulj, és indulj úgy, hogy válassz magadnak valakit, akivel szívvel-lélekkel össze tudsz fogni, és éld meg a küldetésed, de – csúnyán fogalmazva – nem adta ki az „ukászt”, hogy te csak azzal mehetsz, akit én mutatok neked…

Itt valami nagyon szép, személyes lelki tusakodás szemlélhető, amely tarthat a pillanat tört részéig, de tarthat akár – s nem az evangéliumi történetre gondolok – évekig is !

Ha valaki azt várja, hogy majd ha Isten kijelöli neki, kivel induljon, s akkor fog indulni, lehet, hogy ezt teljességgel hiába várja.

Ez a mi részünk, tőle kapott részességünk. Ebben nekünk kell bajlódnunk, szemlélődnünk, tusakodnunk, elfogadnunk, alázatra jutnunk, döntést érlelnünk, jó és rossz döntéseinket felelősen elhordoznunk.

Nekünk kell azzal bajlódnunk, hogy személyválogatóak vagyunk-e? Hogy miért nem felel meg nekünk mindenki? Hogy akivel mi vállalnánk a szolgálatban a szoros szövetséget, az miért nem vállalja éppen velünk ? Hogy hogyan lehetne és kellene megszeretnünk valakit, akit ki nem állhatunk? Végigjárni is szellemi utakat, s végül társat, igazi szellemi-lelki társat találni, lehetséges?

Szembesülni kell azzal, hogy bár felismertük, Isten megváltott gyermekei lehetünk, de annyi gyarlóság él még bennünk a másik ember, és sok másik ember iránt. Nekünk kell a saját lelkünk sötét mélységeit meglátni, mennyi benne a szeretetlenség, ami miatt nem tudunk, vagy szinte alig tudunk rátalálni valakire!

Szükséges azt mondani, hogy a beképzelt lelket hordozzuk, hogy a hiúság lelke a miénk, mert azt gondoljuk, hogy bárkivel képesek vagyunk együtt járni egy küldetés útján, s aztán kiderül, hogy ez semmi sem igaz, milyen gyengék, milyen előítéletek, milyen szerelmesek , Milyen gyanakvóak vagyunk!

Tudjuk-e okulni a legnagyobbak példájából?

Kötelező-e együtt maradni Ábrahámnak Lóttal? Össze kell-e fonódnia az egyébként megújult lelkű, új nevet kap Jákóbnak, testvérével, Ézsauval? Egyszerűsített-e tovább futó fáradtság Ruthtal Orpának? Kell-e Dávidnak támaszként az édesapja házából lehet valamilyen testvér, vagy inkább Jonathánnal lehet szövetkeznie? Kell-e igenelni Pálnak Barnabás előtt, hogy Márk a munkatársuk maradjon? Együtt kell-e a jövőben élniük a megtért rabszolgát, Onézimusznak, Filemonnont, egy gazdag rabszolgatartót?

S mert ez sokszor annyira nem egyszerű és könnyen létrejövő szövetség, de most itt leginkább a folyamat, hogy egy igén hallgató, Isten jelenlétében szívesen létezik, küldetése erős indíttatásokat átélő gyülekezet még nem alakul át missziói közösséggé!

Igét szívesen hallgató gyülekezet, kedves testvérek, miközben Isten jelenlétében jó érzitek magatok, és a istentiszteleti közösségben otthonosak vagytok, megreked-e itt az életetek? Vagy rátaláltok, imádsággal és szeretettel, alázattal és bölcsességgel, ki illik neked, kivel tudsz összefonódni, hogy élettelen életet éljenek?

Visszatérek az elején mondottakhoz.

Bajban van egy népünk. A népünk lelke van igazán nagy bajban. Ha tudja, ha nem tudja, sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését …

Kellene, hogy úgy fényljék a világosságunk cselekedetekben az emberek előtt, hogy ezt látva meggyógyuljanak lelkükben és Isten dicsőségére éljenek! Kellene, hogy az istentiszteltesek nép összerendezzék, és akarjon kettesével küldetésbe indulni, hogy megélje a missziói közösséget!

Imádkoztál-e már ebben az értelemben társért? Könyörögtél-e már azért, hogy látván lássad azt, ill. Ezek, akikkel egylelkűségben semmi sem ítélsz nem lehetséges? Belátod-e már, hogy nincs szükség arra, hogy hamis emelkedett lélekkel azt mondd, kész vagyok vagyok mindenkivel társulni ebben a szép szolgálatban, hanem hogy rátalálj azokra, akikkel igazán összefonódik a szíved és a lelked?

Igen testvérek, az igehallgató népnek missziói közösségnek kell válnia. A 72 bármennyire jól érzi magát Jézus közelében, ebből még nem lesz, csak magának, küldetésnek. Egy küldetésünkre van szükségünk. Ha megnyerte már egy szívedet Isten Élő Cselekedete, ha örömöt jelent az evangéliumnak, ha hiszel tiszta szívvel és boldogan Istenben, akkor nézz szembe vele egy nagy kihívással, hogy társát kellene találnod a küldetésben és meg kellett volna élni, amit Jézus valamikori kiválasztottjai Megéltek: elindultak, igazán elindultak kettesével gyógyítanak, talpra állítani, Istenhez vezetni a népet!

Befejezésül emlegetem Jézus minden törvényt összefoglaló két nagyparancsolatát. Az elsőt tán megéli az igehallgató népet. Szereti az Urat, teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel. S örömet talál abban, ha ennek az Istennek a lábai előtt van. De megéli-e a második nagyparancsolatot: szereti-e a felebarátot, az igehallgatásban vele közös jelen jelen közösség tagjait? Szereti és becsüli-e annyira, hogy meg tudja küzdeni azt a nemes harcot, hogy megtalálja a lelki-szellemi társat, társakat, akivel, akikkel betölthető egy Jézustól rendelt küldetést?

Ámen

 Ablonczy Kálmán, lelkipásztor