Istentisztelet – 2013 február 24 – KR
Hosszabb bibliai olvasmány: 1 Kor 1,4-9,18-25
Alapige: 1 Kor 1,21,23

Kedves testvérek, egyszerű dolgot emlegetek. A percnyi időt. Sok vagy kevés ? Ha ahhoz viszonyítjuk, hogy egyetlen nap 1440 egységnyi áll rendelkezésünkre, mondhatjuk, jelentéktelen apróság.  Ha ennyi percnyi időnk van, ugye nem nagy áldozat odaadni egyet, például a hét első napjából, a vasárnapjainkból ?!

¹Pál, Krisztus Jézusnak Isten akaratából elhívott apostola, és Szószthenész, a testvér,
²¹ Mivel tehát a világ a saját bölcsessége útján nem ismerte meg Istent a maga bölcsességében, tetszett Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.
²³ mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság,
– 1 Kor 1,21,23

Életszerűen mennyi is az egyetlen perc?

Ébredés után arcunk, kezünk megmosása. Kávénk, teánk, kakaónk elfogyasztásának ideje. Amíg odaállunk a tükör elé, mielőtt kilépnénk az utcára. Fiataloknál, okos telefonjuk bekapcsolása, vannak-e üzeneteik. Társunktól elköszönő ölelésnek, néhány kedves szónak, számukra szóló feljegyzések ideje. Míg megteszünk egyetlen saroknyi távolságot célunk elérésében. Ha vasárnap belépünk a templomba, tán egy percnyi az az idő, amíg kezet fogunk a köszöntő presbiterrel, s 1-2 ismerősnek is szeretettel köszönünk. Nem tudom, van-e egy perc, míg a földszinti folyosóról felérkezünk a templomtérbe, vagy míg magunkhoz veszünk egy énekeskönyvet és egy ülőpárnát, és beülünk a padba. Amíg a harang szól, az a percnek már többszöröse. Folytathatnám, mi is tart e röpke ideig életünkben, akár a hét első napján.

Kérhetem-e tehát tőletek, szánjatok egy percet arra, amit most kérek tőletek. S ha lehet szánjatok erre hétről-hétre 1-1 percet.

Mert egy percnyi időbe bőségesen belefér egy egyszerű, őszinte imádság. Hálaadással elmondott kérés. Isten dicséretbe beleszőtt fohász.

Egy perces imádság: az istentisztelet igehirdetése, az istentisztelet igehirdetője, az istentisztelet igét hallgató gyülekezete hadd lehessen áldott !

Ez a percnyi imádság, ha őszinte, ha hitből fakad, ha valóban a tieid, ha szereted, akikről szól, akkor elmondhatatlan, örökkévaló következményei is lehetnek. Mert Isten megígérte, hogy meghallgatja és teljesíti – tetszése szerint ugyan – de mindig a javadra, s mindig a népe javára.

Két okból is merészelem kérni ezt a gyülekezettől, s mindenkitől személyesen.

Mindkettőben bibliai szavakra támaszkodom.

Így olvastam az előbbiekben az alapigét: „…tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket…”. Tehát arra vonatkozóan kérem az imádságot testvérek, ami kedves az Istennek. Pál egyenesen így mondja, ami „tetszik az Istennek” !

Ezt a megkülönböztetést is hadd tegyem: ne pusztán azért imádkozz, hogy az élő Isten igéjével megáldjon, hanem, hogy az igéjéről szóló igehirdetés is áldás legyen.

A kérésemet megalapozó másik mondata a Szentírásnak az elmúlt hét egy napján került elénk a Kolosséi levélből: „…imádkozzatok értünk, hogy Isten nyissa meg előttünk az ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát!”

Egy titokzatos ajtóról beszél az apostol. Arról az ajtóról, amelyen kívül Isten igéje és minden igehirdetés csak holt betű, bölcs vagy bölcstelen, üres, erőtlen beszéd, de amely ajtón ha mégis  beléphetünk, a betű megelevenedik, s üdvözítő erők származnak belőle!

Imádkozol-e ezért a lelki csodáért ?

 

Az a Pál mondja ezt, aki már számtalanszor átélte, hogy megnyílt az ige ajtaja, és hirdette a Krisztus titkát. Neki is rá kellett jönni, hogy ez a folyamat nem magától értetődő, nem tarthatja birtokban, nem csak úgy magától ismétlődik, hanem újra és újra, egyedül csak a kegyelmes Isten teheti meg!

Ez a gyülekezet, és egyetlen igehirdető sem birtokolja ezt a lehetőséget. Hanem, ha megadja az Isten, akkor igen, ha nem adja meg, akkor nem.

Tehát imádkozzatok, akár egypercnyi imádsággal, hogy megadja!

Van-e lelki jogod várni a „Krisztus titkát”, az üdvözítő erőt, a mindenről téged is meggyőző üzenetes bölcsességet, a hathatós vigasztalást és bátorítást, ha te magad nem imádkoztál érte?

Szeretnék megemlékezni arról, amit talán kevesen tudnak a gyülekezetből. Vannak olyan istentiszteletek és igehirdetések, amelyekre valóban közösen készülünk. Az újjáválasztott presbitériumból alakult egy kis közösség, amely vállalta, hogy évente több alkalommal az istentiszteletet megelőző héten találkozik, s a lelkésszel együtt készül. Nyitott Bibliával a kézben, a megjelölt szakaszról beszélgetve, egymás gondolatait megfontolva,egymás hite által épülve, a végén közös imádsággal. Jó két órán keresztül. Ez nem csupán egy percnyi idő.  Felelős részesség. Természetes, nem kell mindenkinek ugyanígy tenni, más-más a mértéke, amit Isten vár és kér tőlünk, hogy felelősek legyünk az igehirdetésért, de legalább: egy percnyi imádsággal beállunk-e a felelősséghordozók sorába?

Folytatom testvérek az egy percnyi imádság  összefüggésében a felvetéseket.

Természetes, hogy az igehirdetés bolondsága, nem a bolond igehirdetés. Az igehirdetés bolondsága kifejezést azért használja Pál, mert megemlékezik két nagy hallgatóságról. Az ő idejében ez a két tábor úgy nézett ki, hogy az egyik oldalon a görög bölcselők álltak, akiknek Pál beszédei teljességgel bolondságnak tűntek. A másik oldalon pedig a zsidó nép állt, amelynek pedig botránkozást jelentett mindazt, amit Pál beszélt. Bolondság, és botránkozás. Mindkét tábor rendkívül erős, indokolt szellemi fundámentumon állva utasította el Pál igehirdetését.

A görög gondolkodás, és annak hatása olyan mértékű napjainkban is, hogy minden, ami tudományos vértezettséggel végbemegy, minden kutatás, minden tudós magatartás, minden tudományos eredmény, abban gyökerezik, ahogyan valamikor az antik világ e gondolkodást életre hívta. Ha nem találunk ésszerűséget, logikát, összefüggéseket abban, amit mások állítanak, ha nem igazolja azt emberi, közösségi, természeti tapasztalat, akkor az állítás hamis, ill. az állítás bolondság. Ügyefogyott az az ember, aki olyasmit állít, amit nem lehet megmagyarázni és nem lehet bizonyítani.

És a zsidók botránkozásának is voltak alapvető okai. Kétezer esztendő lelki-vallásos tapasztalata, Mózes törvényei, Illés próféciái, minden parancsolat és minden prófécia, legalábbis ahogyan ők gondolták, szembe ment azzal az állítással, amit Pál a igehirdetésében mondott: Isten emberré lett, Jézus Krisztusban testet öltött, megfeszítették, meghalt egy keresztfára szegezve. Istenkáromlás, blaszfémia, halálbüntetés érte – így látták a zsidók.

A zsidók jelt követeltek, a görögök pedig ésszerűséget. Ha nem volt jel, olyan, amit szerettek volna, ha nem volt ésszerű, úgy ahogyan  értelmük szerint várták volna, akkor az nem okozhatott mást, mint megütközést vagy elutasítást.

Ezért tehát, amikor Pál odaállt eléjük és hirdette a Krisztust, különösen is a megfeszített Krisztust, az Isten egyszülött Fiát, igehirdetése bolondság volt  a szemükben!

Nem keveset átöröklött ezekből a mi népünk is. Ma élő társadalmak, népek, nemzetek, maguk mögött hagyott több ezernyi évvel, kultúrával, bölcselettel, tudománnyal hasonlóképpen utasítják el az evangélium üzenetét. Ki kellett venni az európai unió alkotmányából a keresztyén örökségre való utalást, mert botránkozás és bolondság minden, ami a Krisztus szenvedéséről, váltsághaláláról szól.

Ma már nem csak botránkozás és esztelenség okán, hanem az egyház történelmi és jelenkori magatartásának hiteltelensége okán is erősödik az elutasítás.

Ma sem kell az evangélium az embereknek.

Az elmúlt héten temetési szolgálatot végezve, ott álltam a sírhely mellett, s elkezdtem hangosan vallani az egyetemes apostoli hitvallás szavait, de szinte senki sem mondta velem. Egy hátsó sorban álló valaki megmosolygott, miket beszélek. Tán azt gondolta, biztosan én sem hiszem azt, amit mondok, hiszen ez az egész egy mellébeszélés, ahelyett, hogy tudomásul vennénk, hogy ami porból lett, porrá lesz, és nincs tovább semmi!

Kikerülhetetlen a kérdés, és saját válaszod megfogalmazása: neked miért olyan nehéz,  teljes bizalommal befogadni a keresztről szóló beszédet, a megfeszített Krisztusról szóló evangéliumot?

Megemlékezem ifjúkoromról.

Ebben a gyülekezetben úgy nőttem fel, hogy voltak körülöttem áldott emberek, akik nekem is hirdették a megfeszített Krisztust. S nem is akárhogyan. Valóban teljes szívvel, és főképpen igen gazdag érzelmi fűtöttséggel. És el is érte az én szívemet ez az érzelemmel teljes bizonyságtétel. Én is érezni kezdtem az evangélium örömét, én is éreztem, hogy bűnös ember vagyok, én is átéltem érzelemmel, hogy Isten szeret engem.

Azután ifjú felnőtté lettem. Egyszerre csak munkálni kezdett bennem valami más, mint az érzelmi élet. Ésszerűséget kívánt az értelmem, bizonyításokat, lehengerlő, bizonyító erejű természeti tapasztalatokat. Ekkor került kezembe egy Rorbach nevű matematikus „Természettudomány, világkép, hit” c. könyve. Amiben fejezetről-fejezetre pontosan azt találtam, ami az értelmemnek kellett. Érzelmileg engem is átjáró evangélium mellett, az értelmemre is ható evangélium hatása alá kerültem. És tudni akartam, mindig többet és többet. Alapvetően ezért mentem kezdetben teológiát tanulni, hogy többet tudjak, értelmemmel többet befogadhassak azokból a bizonyító erejű tételekből, amelyek igazzá teszik bennem a megfeszített Krisztus.

Természetszerűleg jönni kellett egy újabb válságnak. Mert hiába hatott rám érzelmileg a tizenévesen felém mondott erőteljes bizonyságtétel, és hiába kaphattam érintéseket kutató-kereső értelmem számára a későbbi tanulmányok során, mégis csak kiderült, sem nem az egyik, sem nem a másik az Istenbe vetett, és a megváltásba vetett alapvető bizalom. Jaj nekem, ha csak érzelmekre alapozódik bennem a hit, jaj nekem, ha csak értelmem felől érintenek engem a hit igazságai. Egészen el kellett jutnom addig, s kegyelmes volt ebben Isten, megadta, hogy ami bolondság, és ami botránkozás úgy meg tud ragadni, hogy senki és semmi el nem veheti tőlem!  Nem egy érzelemmel túlfűtött lelki-szellemi csomag a bennem élő hit, nem is egy értelmemre ható szellemi erőtér a hit, nem is ezek együttese, hanem mindezeket meghaladó és mindezekkel szembemenő megrendítő kegyelmi élmény: „az igehirdetés bolondsága” !

Boldog vagyok, hogy vallom és hirdethetem, nem elsősorban érzelemmel és értelemmel, hanem Szentlélektől meg nem érdemelten nyert kegyelemmel: „…Krisztus meghalt a mi bűneinkért, eltemették, és harmadnapon feltámadott…”

Amikor erről közöttetek így, néhány szóban megékezem, meg nem tudom mondani, mennyien lehettek, akik odaszántak egy-egy csendes, imádsággal eltöltött percet azokra az igehirdetésekre, amelyeket ifjúkoromban és azt követően hallhattam. Bizonyos vagyok abban, hogy értem is sokan álltak helyt, és Istennek kedves volt meghallgatni őket: így ragadott meg a Krisztus titka!  Utólag is köszönöm a gyülekezetnek, és hálás vagyok érte Istennek.

Arra szeretnék késztetni mindenkit, hogy amiképpen magam is elmondtam az igazi és igaz találkozásomat az igehirdetés bolondságával, mindenki vegye számba, ez miképpen történt, ha megtörtént az ő életében. És lásson mindezek mögé, fedezze fel, valóban de sokan is lehettek, akik csenden fohászkodtak érte, kitartóan, vasárnapról-vasárnapra kérték az irgalmas Isten áldását. És már nem azért hisznek, mert érzik a hitet, és nem azért hisznek mert értik a hitet, hanem azért hisznek erős hittel, mert Isten élő Lelke győzte meg őket a keresztről szóló beszéd bolondságával. Megnyitotta az ige ajtaját, és hirdettetett a Krisztus titka.

Gondoljunk most arra is, mennyien ellene állnak még az igehirdetés bolondságának. Mennyien hallgatják csupán úgy, hogy egyfajta szellemi teljesítményt, retorikai képességet vagy képtelenséget, maguk szabta igényt mérnek benne. Mennyien vannak, akik úgy mentek el a templomból, hogy amit hallottak, egyáltalán nem győzte meg őket. Jöttek azzal a reménnyel hogy történik majd itt, vagy otthonukban valami csodálatos gyógyulás, adatik valami égi jel, akár minden értelemmel és tisztességgel felett kérdésre elfogadható válasz az igehirdetésben, és akkor majd hinni fognak. És az  igehirdetés bolondsága nem volt elég.

Szeretném még újra felolvasni nektek azt a két verset, amiben benne rejtőzik egy titokzatos erő, egy titokzatos, biztató lehetőség.

Pál mondja: „Mi a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság, de maguknak az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége.”

Az apostol saját magáról is beszél.

Zsidók közül való és Jézus kijelentésein alapvetően megbotránkozó ember volt. Túlfűtötten is. Arra is vállalkozott botránkozása indulatában, hogy katonák kíséretében sorra összefogdosta a „Názáreti Jézus szekta” tagjait.  Isten káromlás volt számára minden, ami Jézus Krisztusról, az Isten fiáról való bizonyságtétel volt. És mondhatjuk, gondolkodási igényében, a tarziszi „multikulturális egyetem” képzését is megnyerve görög is volt. Tudománya szerint. Tanultsága szerint. Korának kiemelkedő műveltségű embere volt. Akkor még botránkozott és bolondságnak ítélt mindent. És mégis. Damaszkusz felé utaztában elérkezett számára is a kegyelmi idő. A Galata levélben így vall erről: „Tudtotokra adom testvéreim, hogy az evangélium , amit én hirdettem, nem embertől származik. Mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam… Mert hallottátok milyen volt az én egykori magatartásom… féktelenül üldöztem a Krisztus egyházát…. buzgó rajongója voltam atyáim hagyományának…. De amikor úgy tetszett annak, aki anyám méhétől fogva kiválasztott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, már nem tanácskoztam testtel és vérrel…”

Gyönyörködtető és biztató vallomás.

Mert íme, a botránkozóké is, és a bölcselkedőké is lehet a hit. Görögöké, zsidóké, XXI. századi, csalódott, fásult, istentagadó embereké. Azoké, akikben szembefeszül azzal, hogy elfogadják a Krisztus evangéliumát.

Befejezésül visszatérek a szerény kérésemhez. A percnyi imádsághoz.

Kérhetem ? Ne maradjon el, egyetlen vasárnapon se. Soha ne érkezz enélkül Isten házába. Magadért, másokért, igehirdetőért, igehirdetésért, egy percnyi igaz, alázatos fohász legyen ott a szívedben, s hangtalanul a szájadon is.

Mert, hidd el, bízz benne, „…tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által üdvözítse a hívőket.”

Ámen.

Ablonczy Kálmán, lelkész