RÓZSATÉRI
IGEHIRDETÉSEK

KÜLDETÉSBEN ?!  II.

2012. december 9.

Énekek: 312,1/479,1-4/301,1/397,1/397,3-4

Lectio: Lk 10,1-20/Textus: Lk 10,17-20

Két héttel ezelőtt ugyanennek a bibliai szakasznak alapján, az igehirdetés, többek között, ezekkel a kérdésekkel kezdődött:

Van-e mély meggyőződésünk, van-e bizonyosságunk, hogy mássá lehetne a magyar nép, ha megnyílna a szíve-lelke az evangélium előtt? Van-e hitünk, hogy ha felkerekednénk, és engedelmes tanítvánnyá válnánk mi is, akkor ma éppen úgy végbemennének azok a csodák amelyek egykor történtek? Nem kopott-e meg bennünk ez a hit?

Nem úgy van-e, hogy viszonylagos hűséggel gyakoroljuk magunkat abban, hogy igehallgató közösség legyünk, de missziói küldetésre fejünket adni hajlandók vagyunk-e?

S van-e látásunk arra nézve, hogy beteg a népünk lelke, hogy zavarodott, nyugtalan, békétlen életet él a népünk?

Egy héttel ezelőtt, vendég lelkészünk fogalmazott így, bár más összefüggésben, mégis felemlegethetjük: „Őrült világban élünk, amiben semmi sem úgy történik, ahogyan történnie kellene, s amiben semmi sem kiszámítható.”

A fájdalmas látleletet is újra emlegetem: „Tízmillió doboz szorongásoldó, négymillió doboz altató és nyugtató, három és félmillió antidepresszáns. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet adatai 2011. évről.”

Beteg lélek, nyugtalan nép, agresszív, megpihenni képtelen, békétlen nemzet, sokszor gyilkos indulatokkal.

Hétfőn este presbiteri gyűlés közepette kellett hirtelen távoznia egyik testvérünknek, mert az általa felügyelt hatalmas kulturális intézmény épületében tűz ütött ki. S mint megtudtuk, már másodszor is úgy, hogy valaki az egyik mosdóban letekerte a WC papírt, felgyújtotta, majd rázárta az ajtót, és eltávozott. Szerencsére hamar érkeztek a tűzoltók.

Mennyi hasonló esettel találkozunk, hétről hétre, súlyosabb, vagy kevésbé súlyosabb körülményekkel.

Valóban, mennyire él bennünk az a hit, kérdezem ismét, hogy a ma élő felebarátaink, embertársaink is éppen úgy csak az evangélium hozzájuk eljuttatott, és szívükbe fogadott szeretet üzenetével lesznek képesek lélekben megújulni, egy egészen más személyes és közösségi életet élni ?!

Arról gondolkodtunk két héttel ezelőtt, hogy ne csak igehallgató közösség legyünk. Hanem, mint az egykori tanítványok, induljunk magunk is, és „fényljék egy kicsit jobban a mi világosságunk ebben a sötét lelkű világban…”. Hogy legyünk észrevehetőbb és vonzóbb közösség azzal a jó hírrel, amit mi is hallgatunk hétről hétre!

Igehallgató közösségből missziói közösséggé kell válnunk.

Ebben pedig az első nagy kihívás, hogy találj valakit, akivel meg tudod osztani a szívedet átjáró evangéliumot. Találj valakit, akit elfogadsz, és aki elfogad téged is.

Kiküldte Jézus az egykori tanítványokat, de rögtön azt a feladatot kapták, hogy válasszanak maguknak a 72-ből erre a nemes szolgálatra társat. Ez pedig nem is olyan könnyű. Mert mint annyi mindenben, itt is hajlamosak vagyunk valami végletes magatartást megélni. Vagy abban, hogy mi senkinek sem kellünk, hogy mi senkit nem vagyunk képesek találni, menjenek tehát mások, rátermettek, szimpatikusak, ügyesek, vagy pedig abban, hogy nekünk mindenki megfelel, mi mindenkivel szót értünk, mihozzánk mindenki illik, és mi is tudunk bárkihez csatlakozni. Mindkettő hamis magatartás. Sem az egyik, sem a másik nem fog eljutni oda, hogy olyan szövetségben, ahogyan azt a tanítványoknál láttuk, megvalósuljon a missziói szolgálat.

Észre kellett vennünk, hogy fontos lelki küzdelem, sok lemondással, önmagunkban való csalódással, megszégyenülésekkel, míg rá nem találunk arra a valakire, vagy azokra az emberekre, akikkel ténylegesen egyszívűek vagyunk.

Neked van-e már olyan társad az evangélium hirdetésében, akivel össze tudsz fogni, el tudsz indulni, együtt tudsz imádkozni, egy látáson vagy, egyként dobog a szíved vele, a bajban lévő embervilágért?

Tehát nem egészen úgy történt testvérek, hogy Jézus magához hívta a 72-t, elmondta, mit szeretne, s amikor kiküldte őket, akkor minden nehézség nélkül egyszerre csak mindenki megtalálta a maga párját, társát. Nem egészen így lehetett, és nem egészen így történt ez egyetlen nemzedék életében sem.

De ha már abba „beletörik a bicskánk”, hogy nincs kivel indulni, akkor az egész kudarcra van ítélve.  Mert ebben a „kettesével” titokban mélyen benne rejtőzik az az igazság, hogy aki nem szereti a felebarátját, az nem szeretheti Istent sem. Aki nem tud szövetkezni egy másik lelki emberrel, teljes szívvel a misszióért, az Istennel sem tud szövetkezni

A tanítványok ráleltek a társaikra, azt látjuk, hogy elindultak, utakat jártak, falvakat kerestek fel, készítették a Mester útjait, betegeket gyógyítottak, hirdették az Isten országát, és örömmel érkeztek vissza Jézushoz.

Azért a kegyelem gazdagságában mégis lehetséges volt, itt is, Rózsatéren is, hogy létrejöjjenek ilyen szövetségek. Nagyon hálásak lehetünk azokért, akik úgy jártak előttünk, hogy szövetségesek voltak a szolgálatban.Akár házaspárként,akár barátként,akár hosszabb, akár rövidebb időkre, akár azonos nemzedék tagjaival, akár ifjabbakkal, vagy idősebbekkel, akár táborépítéssel, akár énekkari szolgálatokkal, akár zenekarokkal, akár utazásokkal, akár gyermekek, akár fiatalok között, akár iskola, akár óvodaalapítással, bármilyen módon.

Nem lehet nem felemlíteni azt az utat, amelyen valóban ketten indultak ebből a gyülekezetből, 1958-ban, és rátaláltak egy Szabadságforrás melletti telekre, és megteremtődtek azok a feltételek, amelyek között számtalan Isten szeretet tapasztalatot átélhetett ez a gyülekezet. Az ezret is meghaladta azoknak a száma, akik megfordultak legalább néhány napra ezen a szent helyen.

Nem lehet nem felemlíteni, hogy 1989-ben, már számtalan gyermek heti tapasztalat után, hogyan fogott össze két fiatal ebből a gyülekezetből, s lett egyet álmodó, s az evangéliumhirdetésnek egy különös terepét, annak alapjait építették fel iskola és óvodaalapítással.

Több száz azoknak a családoknak a száma, s még több a kisebb és nagyobb gyermekeké, akik hallhatták, életükben talán először az evangéliumi jó szót!

Ma is lehet indulni. Ha lehetetett 44-től együtt indulni imádkozó asszonyokkal, ha lehetett indulni az ötvenes évek kezdetétől az énekkari közösséggel, ha évről-évre fogadhatta a táborhely az ország minden pontjáról érkezőket, ha a hetvenes évek közepétől mindig voltak fiatalok, akik gitárral a kezükben az evangélium hirdetéséért zenekarokat alapítottak és szertejártak az országban, akkor ezt most is meg lehet tenni.

De hogyan is? Amikor a tanítványok valóban elindultak kettesével, számtalan jézusi ige segítette őket, ill. vigyázta a lelküket és a szolgálatukat.

Vegyük számba ezeket, és forgassuk meg egy kicsit az elménkben.

1. Jézus először is azt mondta nekik: „Elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” Mit jelentettek ezek a szavak? Valami olyan félelmetes helyzetet, ahol a farkasok az első adandó alkalommal, hogy így mondjuk, felfalják a gyenge bárányokat? Hogy semmi esélye sincs eben az őrült világban, a szelíd, alázatos embereknek, hogy célhoz érjen a szándékuk?

Félreértés volna, ha azt gondolnánk, hogy Jézus jól ráijesztett a tanítványokra, és előre jelezte nekik, hogy a farkas világban ne számítsanak eredményekre, sőt, felemészti őket a világ őrülete, agresszivitása, nyugtalansága.

Ezek a jézusi szavak sokkal inkább emlékeztették a tanítványokat, hogy egy olyan nyájnak, közösségnek a tagjai, amelynek van Pásztora! A pásztorhoz tartozó bárányok ők, akik a pásztor hatalmától, bátorságától, szeretetétől, figyelmétől védetten, és hangja bátorításában élhetik meg, minden félelem nélkül küldetésüket!

A farkasok ebben a világban csak magukra számíthatnak, olyan életet élnek, amiben csak úgy lesz valamilyük, ha a másiktól elveszik, ha a másik fölé kerekednek, ha erősebb a hangjuk. A bárányok világa egészen más. Ti bárányok vagytok, Isten védettjei, Istennek a nagy Pásztornak a szerettei, féltő szeretettel, hatalommal körülvéve: tehát ne féljetek ti semmitől, és ne akarjatok farkassá válni a farkasok között, mert akkor valóban el fogtok veszni! Ha megfeledkeztek arról, hova tartoztok, és így próbáltok helytállni, ha eszközeitek ugyanazok, mint azoké, ha lelketek ugyanolyan sötétté válik, mint az övéik, akkor nagy baj lesz. Ne azonosuljatok, hanem legyetek bátrak abban a hitben, hogy nektek gazdátok van, és a ti gazdátok olyan Pásztor, aki még az életét sem sajnálja értetek adni!

2. Azt is mondja Jézus: „Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut.” S amikor erre hívta fel a kettesével induló tanítványok figyelmét, akkor azt üzente nekik, hogy szolgáltassák ki magukat bátrabban, nagyobb és mélyebb hittel annak az Istennek, aki „minden szükségüket be fogja tölteni, az ő gazdagsága szerint dicsőséggel.” Nem szabad, hogy ezen az úton az kösse le a figyelmüket, hogy miből fognak élni, hogy mit vesznek magukra, hogy merre visz az útjuk, mert van mennyei Gazdájuk! Van Istenük, akik számon tartja őket, és át fogják élni ebben a bizalomban, hogy mindenre van erő a Krisztusban, aki őket megerősítheti!

Minél több figyelem esik a pénztárcára, a tarisznyára, a sarura, annál kevesebb figyelem esik a teremtő, gondviselő, megszentelő Istenre. Minél inkább emberi megoldásokra figyelnek, annál inkább kétségessé válik számukra az isteni megoldás.

3. Volt egy ilyen különös tanácsa is Jézusnak, én is alaposan elgondolkodtam rajta, tegyétek ti is: „Útközben ne köszöntsetek senkit…”

Nem tiszteletlenség ez, nem a keleti ember alapvető magatartásának ellenében megy ez a tanács?

Minél többet tűnődtem, annál inkább azt értettem meg testvérek, hogy Jézusnak ez a tanácsa azt hordozza, hogy ne aprózd el a figyelmedet, az erődet, a lehetőségeidet. Ha mindenkivel szóba állsz, ha mindenki megállíthat, ha mindenkivel szeretnél egy kicsit beszélgetni, ha mindenkihez akarnád, hogy közöd legyen, ha mindenbe bele akarsz folyni, akkor nem fogsz a küldetésed céljához érni. Ha elindultál, akkor járj azon az úton. Ha irányt vettél, akkor ne változtass rajta. Ha ott forog a szívedben a gondolat, az üzenet, a mondanivaló, akkor ne borítsa ezt fel, bárkinek, bármilyen szava, gondolata, magatartása.

Állj bele a szolgálatba, tartsd magad előtt a céljaidat. Ne forgácsolódjál szét.

Hányunk élménye, szinte napról-napra ismétlődő, hogy elterveztük, elgondoltuk, mit fogunk tenni, milyen szép indíttatásaink vannak, és azután, mert ezt is akarjuk, meg azt is akarjuk, semmiből nem lesz semmi. Néha úgy esünk szét, hogy elkapkodjuk a dolgainkat, máskor pedig úgy, soha utol nem érjük magunkat az ezernyi lényegtelen dolog közepette.

Akármi ne állítson meg téged az utadban, a küldetésedben, a harcaidban. Ne kapkodj, és siess, ne rohanj, de ne is lassulj, ne is tétovázz, ne is mélázzál annyit. Ha valamit elhatároztál, maradj meg abban. Ha valamiben elindultál, érj el a célig. Ha valamit meg akarsz valósítani, akkor tedd és juss a végére.

4. A békességről is szólt Jézus a tanítványainak. Különös összefüggésben. Ha egy házba beléptek legelőször ezt mondjátok: „Békesség e háznak. S ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem reátok száll vissza… és kimenve az utcára verjétek le még a lábatokról is a port, de akkor is mondjátok, közel jött az Isten országa.”

Református kegyességünknek egy gyönyörű, mély üzenete is ott van ebben a jézusi eligazításban.

Ha belépsz egy házba… Hogy ott békesség fogad-e, vagy ellenségesség, hívnak-e, vagy elzavarnak, asztalhoz ültetnek, vagy étlen-szomjan hagynak – ettől te ne tedd magad jobban függővé, mint azt az Isten akarja. Isten dolga, Isten kegyelme az, hogy abban a házban, ahová belépsz, ott és akkor lesz-e foganatja az evangéliumnak, ha igen, hála érte, ha nem, nem tudod, mikor ad majd azon a helyen kegyelmet az Isten, és ha végképpen nem, akkor is az Isten döntése ez, nem a tied, és semmi sem függ igazán tőled.

Te kopogtass, te lépj be, te ülj asztalhoz, te hirdesd az evangéliumot, ha teheted, ha a kegyelem így készít utat a szolgálatodban, ha pedig nem, akkor húzódj vissza, indulj más utakra, és ne helyezkedj bölcselkedéseddel Isten akarata világa fölé, és ne akarj többet, mint a mit Isten kegyelme meg akar, vagy nem akar megtenni! Így mondhatjuk egy kicsit teológusi nyelvezettel: Isten szuverén Úr, „…nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené!” Te csak vidd végig a küldetésed. Akkor is, ha leülhetsz a házban és hallgatják az evangéliumot, és akkor is, ha kizavarnak onnan.

Ezekben a jézusi tanácsokban, összefoglalóan talán azt mondhatjuk: ebben a küldetésben nem te hordozod az evangéliumot, hanem az evangélium hordoz téged. Nem te győződ meg a szíveket Isten szeretetéről, hanem az Isten szeretete adatik majd azoknak, akiknek adatik. Engedd, hogy Isten vegyen téged birtokba, s ne te akard, soha egy pillanatra se akard te birtokba venni Istent!

De éppen, mert ebben a küldetésben minden így van a helyén, ezért ez a küldetés vállalható is. Ezt a küldetést be lehet tölteni. Ezen a úton lehet járni. Ebben megélheted az igent, az engedelmességet. Ez nem a te végtelen erőfeszítésed, hanem az Isten gyakorol rajtad s akár mindeneken hatalmat.

Befejezésül meg kell még említeni a küldetés záró akkordját.

A visszaérkező tanítványokat Jézusnak valami alapvetőre kell emlékeztetnie. Mert úgy tűnik, hogy ugyan igyekeztek figyelni mindarra, amit Jézus útjuk előtt mondott, de nem tudták teljesen alárendelni magukat. Eljártak a küldetésben, de nem pontosan úgy élték meg, ahogyan Jézus mondja. A nagy lelkendezésben talán még azt is megengedték maguknak, hogy csak a jó dolgokat mondják el Jézusnak, a kudarcokról ne beszéljenek.

Erre figyelmezteti őket Jézus: „Ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.”

Mert bizony sokszor, hitet kísértően is sokszor lesz úgy, hogy nem csak nem engednek a lelkek, hanem még ártanak is ezek a lelkek, tagadnak, ellenállnak, szembefordulnak, és a küldetést majd nem lehet másképpen befejezni, csak úgy, hogy felveszi az ember a keresztjét, hogy megfeszítik, hogy gályarabságra ítélik, hogy börtönökbe zárják, hogy tüzes kemencébe vetik, hogy kigúnyolják, hogy megbecstelenítik, hogy mindentől megfosztják. Mindezeket pedig sehogy másképpen nem lehet majd elhordozni, csak egyetlen módon: ha mindennek középpontjában a lélek legmélyén az él, hogy fel van írva a mennyben a nevem, és semmi és igazán semmi el nem választhat az Isten szeretettétől, bár ha emberileg minden jaj végbemehet rajtam.

Én csak eszköz vagyok. Isten a cselekvő. Ő határoz, ő akar és enged, ő dönt, ő nyer meg szíveket, és keményít meg életeket. Irgalmasságát, igazságát, kegyelmét, szeretetét, szentségét egyként megmutatja e világnak.

Igehallgató gyülekezet, leszünk-e missziói gyülekezet? Ha igazán megérintett minket az evangélium, ha jól értjük, mit kér tőlünk Jézus, ha tudjuk, miképpen vagyunk Isten birtokában, ha tudjuk azt is, hogy semmi és igazán semmi nem történhet másképpen, csak úgy, hogy tőle, általa és érte, akkor ne féljünk indulni. Akkor ne tétlenkedjünk. Akkor ne csak a templomban érezzük jól magunkat, hanem akkor vállaljunk közelséget ezzel a világgal.

Akkor valljuk mi is egy nagy gondolkodóval:„Nem tökéletes keresztyén felfogás, célul tűzni ki, hogy tisztán megyünk át ezen a világon. Hanem sokkal inkább, hogy a lét mélyére merülve, a megtisztítás eszközévé válunk.” (T. Chardin).      Ámen

Ablonczy Kálmán, lp.